Miért esszük túl önmagunkat?

Szeretet önmagunk iránt vagy önmagunk becsapása?

Sokan közülünk (én is ilyen voltam a 2000 -es években) az éhség puszta állapotán túl fordulunk az ételhez a legkülönfélébb indokokból. Ünnepi alkalmakkor és a búskomorság mélyén is ételhez kapunk. Az étel adja a kapaszkodót, amikor a kényelmetlenség viharában vergődünk, és gyakran menedékként használjuk, hogy megpróbáljunk elmenekülni a kellemetlenségtől (ami nem működik, hiszen amint végeztünk az evéssel, a kényelmetlenség még mindig ott les, türelmesen várva visszatérésünkre). Az ételhez fordulunk, ha boldogok, szomorúak, magányosak, szorongók vagyunk esetleg , unatkozunk … stb., bárhogyan is nevezzük az étel számtalan módon barátunk, “aki” kézen fog és kísér minket az élet viharos hullámvasutján.

Amikor először kezdtem felismerni, hogy milyen módon “használom” az élelmet életemben, emlékszem, mennyire elborított a bűntudat és a szégyen. Szégyelltem, hogy az élethez fordulok, hogy megküzdjek azokkal az érzésekkel, amelyeket más területeken kell kezelnem. Nem értettem, miért fordulok az ételhez. Hiszen fogyni akartam, és az ételhez fordulás – amikor még éhes sem voltam – nem segített közelebb kerülni ehhez a célhoz.

Olyan gyakran mondogattam magamnak, hogy visszataszító és undorító vagyok, miután túl sokat ettem, vagy vacsora után fagylaltot nyomtam le úgy, hogy nem is voltam éhes. Minél inkább próbáltam tudatosítani az étkezési szokásaimat, annál rosszabbul éreztem magam. Rajtakaptam magam, hogy rossz okokból eszek, mégis tovább ettem. Éreztem, hogy szeretném a vacsora utáni fagylaltot (ez volt számomra a nagy csapda), tudtam, hogy nem vagyok éhes, de mégis nagyon kívántam a fagylaltot, és végül megettem. Mindeközben azt gondoltam: “Zoli, ez már komoly, valóban problémáid vannak. Undorító vagy. Nem tudod kontrollálni magad. Látod a mintát, és mégis eszel.” Úgy éreztem mintha önszabotázsba keveredtem volna.

Aztán egy nap, önfejlesztés és önmegfigyelés kombinációján keresztül rájöttem, hogy az unalom, a magány vagy a szorongás miatti evés nem az önmagam “puccsa” volt, hanem az önmagam iránti gondoskodás kísérlete. Az étel vigaszt jelentett számomra. Jobban éreztem magam tőle (ha csak átmenetileg is). Persze, hosszú távon semmit sem segített, de abban a pillanatban, abban az időben, enyhítette a negatív érzéseimet (bármik is voltak azok).

Nem voltam visszataszító és undorító, és nem voltam kontrollálatlan henem sokkal inkább gondoskodó és együttérző voltam, és a legjobbat próbáltam kihozni magamból, hogy gondoskodjak magamról.

De ahogy mindannyian tudjuk, “aki nem tudja tanítja, aki tudja csinálja” és ez volt a változás kezdete számomra. Amint összekötöttem, hogy az evés az én kísérletem volt arra, hogy jobban érezem magam, két dolog történt.

Az első az volt, hogy a negatív önkritikát alábbhagytam, és pozitív, megerősítő gondolatokkal és érzésekkel helyettesítettem. Nem láttam magam kontrollálatlan disznónak, hanem gondoskodó, kedves embernek, aki csak jobban akart érezni magát.

A második dolog az volt, hogy létrehoztam egy résidőt az étkezési inger és a reakcióm között. Más szóval, amikor éreztem, hogy minden porcikám azt kívánja, hogy belevessem magam egy liter jégkrémbe, képes voltam teret teremteni, melyben más reakciót is választhattam.

Majd 25 éve amikor rájöttem hogy, az evés a boldogságkeresésem módja, elkezdtem más lehetőségeken gondolkodni, amelyek jobbá tehetik a jelen pillanatokat, miközben összhangban vannak hosszú távú egészséggel és boldogsággal kapcsolatos céljaimmal (anno ezek voltak bennem: anyagi függetlenség, rendezet magánélet, rendőrség helyett valami tényleges segítség az embereknek, rendezni a kapcsolatomat testvéremmel….).

Ez azt jelenti, hogy 25 éve soha nem enyhítem magam olyan módon, hogy önsajnálatban megfeledkezve majszolom a csokoládét, vagy a testvérem hűtőjéből a fagylaltot? Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem szokott előfordulni. Még mindig vannak pillanataim, amikor észreveszem ezt a “viselkedést”, ekkor szándékosan egy teret és időt “hozok létre”, hogy tudatosan válasszak egy másik reakciót. És még így is néha előfordul, hogy megeszek egy kocka csokit, vagy egy gombóc fagyit. A különbség az, hogy nem gyötöröm magam emiatt és nincs utánna lelkiismeretfurdalásom.

Az életem egy utazás, és tanulok élni vele, miközben tanulom, hogyan fogadjam el önmagam, minden zugát és zugát.

Most pedig átadom a szót neked… Az érzelmi evés: önszeretet vagy önillúzió? Van olyan szokásod vagy viselkedésed, amelyet úgy érzel, hogy “rombolja” a nagyobb céljaidat? Ha igen, melyek ezek? Próbáltál már megváltoztatni egy helyzet mentális észlelését, hogy megváltoztasd a fizikai szokásodat?

Szeretném hallani azokat a hozzászólásokat, akik bármilyen módon tudnak kapcsolódni a témához.